Ollé Tamás

Én már nem vezetek, csak szeretek, vakon világtalant,
Szédült fejjel keresem reggel, annyira hatástalan.
A bíbor közönye, az ember köpenye: kinyúlt háló,
Arcod fakó, trójai faló, s ez annyira fájó!

Egész úton hazafelé, követ egy csapat idegen.
Fogukat csikorgatják, és nem hagyja őket hidegen,
Hogy a város a vízben úszik, és nem pedig az alatt,
S hogy minden próféta odafent még mindig szabadabb,

Mint a hamis, ki vízben úszik, és nem látja az erdőt.
Ahol játszanak az angyalok és kortyolják a fertőt.
Kezükben törött palackkal, felébrednek a szellemek,
S fent a hegyen szépen lassan megreped a mennyezet.

Zöldellő mezőn, magányosan táncol egy toronyóra.
Tébolyodott és tengődik, mert nem térhet nyugovóra.
S miközben figyelem őt, nyakamon úgy szorul a kötél,
Ahogy szelet vető vihar felől eltűnik a födél.

Viharban repdes a bálna, tűtől irtózik a fehérnép,
Szememre, ha álom szállna, megszűnne minden, mi nehézség.
Odakint a folyóparton, bokorban bujdosik a lélek.
Ezernyi réssel a pajzson, elhúznak felettem az évek.

Az angyalok megpihennek, néha minden elhidegül,
Az ajtón beköszön a tél, és a szobára hideg ül.
Nem számít szívem tárom-e ki, vagy csak az ablakot,
A szél úgy is elvisz, mint a kora reggeli harmatot.

/2015/