Ollé Tamás

Éjfél után, mikor a hajnal hasadt,
A szemembe nevetve tova szaladt,
Holdfényben tündöklő kék zongorán,
Játszott egy öreg padlásszobán.

Őszintén mardosott s késztetett,
Majd lágyan, suttogva kérdezett,
A falon táncoló aranyóra
Önmagát csiszolta ragyogóra.

Feltámad a szél, s feljönnek a csillagok,
A szobában baljós illatok s illanok.
Lennék vándor, ki sivár, puszta égen
Elszakadni képtelen, elveszett oly régen.

Csak bámulok, s meredten alkotok,
Míg ő ritmizál, én vadul csapkodok,
Lágyan formál, mosolyt csalva arcomra,
Elmémet kitárom, s rajzol a plafonra.

Melyről vas fogaival csüng a hajnal,
S érzi már a végét, tudja, baj van!
Eltűnnek a színek, kifakulnak a falak,
Az ajtóban egy sötét, ismeretlen alak.

Ki harsányan nevet, köszön, majd elragad,
Nem látom, s nem hallom, hol, merre halad!
Majd egy villanás, s minden összeomlik,
Te, én, s a világ, melyben éltünk, szertefoszlik.

/2015/