Egy ősz öregember ül az asztalnál,
A félhomályban lába kél a ködnek,
Suttog a falon ferdén álló képnek:
‘Oltsd el a lámpát kedvesem, mert jönnek!’
A baljós csend szinte mindent beborít,
Míg odakint lassan gyúlnak a fények
Egy kósza szempár kémlel az ablakon,
Mert életét lassan oldja a méreg.
A téboly és magány jó barátok,
De ma este nem ezért van egyedül,
Ki könnyezve nézi tükörképét,
Saját démonai elől menekül.
Egy szomorú arc nézi messze innen,
És szól egy elfeledett frekvencián,
De ő már nem hall, s csak azt nézi, ahogy
A csapból csepereg az édes cián.
/2016/
Ollé Tamás 
Hozzászólás