Elmennék hozzád, de mindenütt falak állnak,
Ott, ahol az összetört szívek kalapálnak,
Oly sötét van, hogy a hideg belülről tépdes,
Tudod, a távolság, néha csodákra képes.
Mi van, ha tévedek, és előtted a folyó
Irányt vált, ahogy a felém süvítő golyó.
S te nem nézel rám, ő meg csak némán célt téveszt,
Várok, de meddig? Míg az idő szét nem széleszt?
Ezen az eltévedt cirkálón túlteng a bánat,
Mondd, hogy építsünk így sártengerből Fellegvárat?!
Üvöltő szirénák közt hullik a virágeső,
Homály fedte arcodon éjfekete szemfedő.
Furcsa érzés: úgy hívják fantomfájdalom,
Azt jelenti: érzem, és mégsem láthatom.
Felettem a perzselő nap, mégis fázom,
S vajon miért érzem a hideget a rácson?
Ott, ahol az összetört szívek kalapálnak,
Arc nélküli emberek járnak s kiabálnak,
Rohanó idő és gyötrő rémálmok között,
Várják vissza azt, ki tőlük egykor elszökött.
/2016/
Ollé Tamás 
Hozzászólás