Egy fénylő drágakő a kezemben,
De milyen kár, hogy fasiszta!
Mert ő azt mondja, nem így látja,
Ü-ber-kő-zet-ként gondol magára.
Túl messze van a folyó a hídtól,
Az őrület a sodrásba kerget,
Felugrom egy korhadt fára,
Hadd lássam meg az ördögi tervet.
De a hiperérzékeny természetjáró
Felém hajítja az ostorát,
Az ólom ízét érzem a számban,
Meg a boldogság mámorát.
Ahogy az arcom súrolja a földet,
A horzsolások gyógyítanak,
Fényes vonalak mentén úszom,
A haláltáborba szólítanak.
Az oldalam a távolság szúrja,
Ma is elhagyott mindenki,
Átvágom a kerítés torkát,
És ezt sem látja majd senki.
Mert az égből hulló bombákat
Egytől egyig félreértették,
És becsapódásuk pillanatában
A várost is magukévá tették.
/2018/
Ollé Tamás 
Hozzászólás