egy nem létező frekvencián kommunikálni
azokkal, akik már rég nem,
vagy sosem léteztek.
várni a völgy mélyén
és nézni, ahogy a rakéták
átszelik felettünk az égboltot,
mielőtt még lángba borulnának
a réten a margaréták,
utoljára még megérinteném az arcom,
vörösbe borulna minden felhő,
és hazáig üldöznének
az orkán erejű széllökések.
mondd, kire is gondolnék akkor,
ha nem rád?
uralni a felettünk lévőket,
amikor a forró levegő
mindenkit padlóra küld.
együtt hagyni el
a bánat ódon palotáját
és a félelem börtönét,
hogy az erdő mélyén
a fejvadászok fogságában
meglásd bennem a férfit,
aki puszta kezével fojtja meg
a rajta élősködő melankóliát.
betévedni egy bárba,
egy kétes hírű utca végén,
a városnak egy olyan részén,
ahol sosem kel fel a nap.
belefeledkezni a nyárba,
miközben a füst és a hanghullámok
körül ölelik
lelked azon részét,
melynek legfőbb vágya volt,
hogy végre teljesnek érezze magát.
/2017/
Ollé Tamás 
Hozzászólás