Ollé Tamás

Nézd, ahogy vibrál a kép körülöttem,
Tudod, így szűnik meg közted és köztem.
Fásult arccal ülök a homokban,
És szeretném azt hinni, hogy még mindig
Ott vagyok, szorosan a nyomodban.

De csak a kialvó tűz utolsó lángja látja,
S talán már ő sincs itt, talán már bánja,
Hogy velem maradt, hogy magából egy darabot
Itt hagyott, és legféltettebb kincsével
Táplálta a bennem tomboló haragot.

Mégis a keserűség indított útnak,
És sosem éreztem még magam oly csúfnak
Mint amikor láttam lelkem igaz arcát,
Mely a múltban ragadt, és szeretet után
Sóvárogva nyújtotta felém üres markát.

Egy megbénult bogár röppen fel újra,
S nem gondol már többé ő sem a múltra.
Én meg újra egy sűrű erdőben járok,
És végig csak arra tudok gondolni,
Mennyire hideg van és mennyire fázom.

Aztán egy kietlen mezőre érek,
Ahol nem messze tőlem furcsa lények
Próbálják átszakítani a szürkeséget,
Hogy oly sok év után, végre valahára
Visszaszerezzék az elvesztett büszkeséget.

Miközben a fények újra találkoznak,
Az ösvényt körülölelő halálosztag
Titokban ölti fel a sötétkéket,
Mielőtt a tompa lámpa fénye
Újra elárasztaná a sötétséget.

Ott aztán összegyűlik körülöttem
Minden, ami eddig közted és köztem
Sosem létezett, s csak mélyen, itt bennem
Képes megmaradni és magával ragadni,
De a végén elhalványul s elhagyja testem.

A hangodra ébredek, beszűkül a tér,
Ahol a harag és a szeretet összeér.
Meginog a talaj is, megszakad a kép
És én újra a szakadék szélén állok,
S kérdezem: hogy lehet mindez ennyire szép?

/2017/