Ollé Tamás

Túlontúl az élet peremén,
Szétdobálom, ami még maradt,
A mélyen rejtőző erdőben
Fekszem a fűben némán, hanyatt.

Mert nem egyeznek a csillagok,
S feloszlik egy néma hadosztály,
Az égen járok, mindig veled,
De elmém ettől üres lakosztály.

Ettől érzem a levegőben,
Hogy nem a szerelmet kutatta,
És a hazug madárijesztő sem
A helyes irányt mutatta.

Úgy mint ő, én is csak suttogok,
Ha tükröt tart elém az élet
Arcomról lekopik a szépség,
S elillan, mire magamhoz térek.

A sötétben tapogatózom,
S harcolok a feledés ellen,
Míg töredékek közt keresem
Darabjaira hullott lelkem.

A hazautat sem találom,
Maga alá temet a kétség,
Hányinger nekem a valóság,
És szüntelen gyötör az éhség.

/2016/