Ollé Tamás

hát tényleg meghalt minden rendszer,
te még most is az intézetben,
én pedig szobám ablakából
figyelem, hogyan őrülnek meg
a főutcán a járókelők.

új kor jön el, de én még mindig
szökevény vagyok a házamban,
ezerkétszáz napja élek csak
a huszonegyedik században,
és máris visszavágyom oda,
ahol a káosz kellős közepén
csak úgy kinyitottam az újságot,
hogy ne csak a csúfságot lássam
abból a világból, amiről
te mindig azt mondtad nekem, hogy
csak keresni kell, és végül
megtalálom benne a szépet.

mi vár rám a szivárvány végén,
a világnak azon a részén,
ahol együtt lehetnék veled?
miközben a bizonytalanság
belülről próbál összetörni,
és, hogy nem lehetek őszinte,
mert ez a világ szinte mindent,
egytől egyig félreért.

félelemből esernyőt vágok,
aztán az utca túloldalán
kinézek magamnak egy sarkot,
és elhagyom a lépcsőházat,
majd kikerülöm a sörtüzet,
a másik utcában úgy is csak
azokat áldozzák fel, akik
még ezek után sem adják fel
a szerelmüket.

délután átszelem az erdőt,
megpillantom a régi kastélyt,
a másképp gondolkodók börtönét,
elszomorodom mi lett belőle,
és arra gondolok, vajon hányan
próbáltak menekülni előle,
és hányan próbálták megérteni
a folyómeder gyilkos ösztönét.

aztán néhány útonállóval
keveredek összetűzésbe,
akik szintén téged keresnek.
azt mondják, vérdíjat tűztek ki rád,
mellettük maradok és minden nap
hallom, ahogy téged gyaláznak, de
megvan az előnye minden szerepnek,
mert végül elnyerem a bizalmukat,
és egy óvatlan pillanatban, mikor
már testvérükként tekintenek rám
elvágom a torkukat.

végül egy padon talállak meg,
azelőtt az iskola előtt,
ahová együtt jártunk régen.
és eszembe jut az a sok szép,
amit együtt éltünk meg akkor,
és a nap, amikor te meg én
elterveztük, hogyan fogunk majd
magunk mögött hagyni mindent.
de végül minden más lett, hiszen
téged elragadtak fiatalon,
mert láttad a titkos folyosót,
és azt mondtad, te más akarsz lenni.

én meg végül más utakra sodródtam,
más mellett kerestem a boldogságot,
s gyáván kifogást kerestem, amiért
sosem látogattalak meg és csak
ültem a szobámban és vártam, mert
tudtam, hogy eljön a pillanat,
amikor valóra válik minden,
amit azon az éjjelen álmodtam.

és most itt állok veled szemben,
nézem, ahogy leszegett fejjel ülsz és
csak magadra koncentrálsz, miközben
próbálod kizárni a külvilágot és
megérteni mi folyik körülötted.
a neveden szólítalak, felnézel
és újra látom az igéző szempárt,
és a kétségbeesett pillantásod,
mert kezeidhez vér tapad,
te is szökevény vagy,
te is embert öltél,
átölellek.

aztán rád adom a kabátom, mert
éjszaka van, és a városban
alig ég néhány utcalámpa.
csak az árnyékügynök figyel
és ír jelentést a kormánynak,
itt nem működik a hangátvitel,
ezért fura alakzatok követnek
egy kihalt sikátoron keresztül,
majd egy ajtón át egy másik házba,
miközben különc alakok és a
társadalom kirekesztettjei
próbálnak menedéket nyújtani.
mindhiába, hiszen árnyékügynök
mindenről tud, ami a városban
és azon kívül történik.

a kereszteződés után aztán
riadót fúj egy eltévedt járőr,
látom az arcán, hogy tényleg elhiszi,
de nem érdekel az sem, ha rám lő,
mert te meg én, újra együtt,
a lámpák kereszttüzében,
megszorítom a kezed, és
sem a szirénák szerenádja,
sem a kutyák vonyítása,
sem a fegyverek ropogása
nem akadályozhat meg abban,
hogy megszabadítsalak téged
attól a sok rossztól, és hogy
visszaadjam a szabadságodat,
amit ez a gonosz világ
igazságtalanul vett el tőled.

el is ítél majd mindenki,
el is veszítek majd mindent,
de egy ilyen világban én
nem akarok birtokolni
a saját szabadságomon
és rajtad kívül semmi mást.
/2018/