Ollé Tamás

ledőlök a járda szélén,
konfettit hányok,
eső hullik, talán hozzám szólnak
a párlatból készült
hullámzó rácsok.

a halálmadár csőrében
a csalfa remény villan.
tollát tépem, húsát rágom,
a józan ész elillan.

ezért a teáscsészék forradalmát
én csak az ablakból nézem,
forog a kedvem, fekete fellegek
öntik rám önfeledten
a jéghideg savas esőt,
miközben lekezel
és alábecsül
minden egyes ember
ebben a nyomorult városban.

ledőlök a járda szélén,
alkonyat, sok sérelem,
az eső majd lemossa,
a tűz megrémít,
a földről felfele,
tekintetem vonzza,
tekintetem szédít,
sosem voltam még ennyire,
ő is ott van, egykor barát,
téveszméket hangoztat,
rágalommal reagálva
mindenre, amiben én
őszintén hiszek.

ledőlök a járda szélén,
öklendezem kétszer, s míg
a társadalom tőlem mindent elvár
s mindent szétver,
újra az utcán lépdel,
s bizonytalanul méreget
a megfelelési kényszer.

én meg leszegem a fejem,
csak magamra koncentrálok,
körülöttem a világból
minden apró részt kizárok,
nem látom át a helyzetet,
de ő sem látja az út szélén
szanaszét heverő
radioaktív hulladékot.

herbáliák, furcsa álmok,
üldözöm a tegnapot,
áldott, furcsa félelem,
bizonytalan pillanat,
a messzeséget kémlelem,
szörnyeteg a sarkon,
valami van benned,
szemeidben az arcom,
ma tényleg mindent máshogy,
még téged se úgy látlak,
ahogyan azelőtt.

/2018/