A menedékjogot
előlem elhalászó,
fáradt arcú lény
a hátsó kijáratnál
várja a halált.
Én meg rád várok.
Én vagyok a halál.
Mától a kezem által
szűnik meg az élet.
Fogalmad sincs, milyen érzés.
A digitális szakadékban rekedt,
bináris hajú lány könnyének,
szisztematikus lecsapolása is
ugyanazon terv része.
Tőrök leltek a főgonoszra;
senki sem mozog,
senki sem halad.
Legyőztem a migrént,
és a kétségbeesést.
Most már újra látok.
Mondd, miért van az,
hogy amikor hozzád beszélek,
rezonálnak a falak?
Idő kellett hozzá, hogy rájöjjek,
semmi sincs odaát, és hogy
nincs benned semmi különleges.
De bennem sincs.
Elengedni fáj,
elengedni nem lehet,
elengedni muszáj.
Színek helyett foltokat látok,
kilenc éve arra várok,
hogy végre hazagyere.
Oxigén szivárog befelé,
Sötét és negatív képek,
Testem a lépcsőn lefelé,
Zuhanok, azt hiszem
most már élek.
Zöld szikra, hullik az égből,
miközben a gyúlékony ködben
ajkam az ajkadhoz ér.
Ez hát az élet.
/2018/
Ollé Tamás 
Hozzászólás