Ollé Tamás

a refrén megöli a felvezető részt,
elvárás, elsorvad a lélek,
egybehangzó szavakat dúdolok,
s közöttük veszik el a lényeg.

a könyvtár titkos folyosóján,
mélyen a megszállt város alatt,
nézem, ahogy gyönyörű formákat
alkotsz, és a szívem megszakad,
hisz nem véletlen, hogy itt vagy,
száműzött a közvélemény,
és azóta kell elviselned, hogy
odakint egy eltévedt generáció,
idelent pedig a magány és a közöny
sulykolja beléd szüntelen,
hogy csak egy kép vagy,
egy identitás.

eloldozlak téged, ámbár
barbár szíven nem fog a kés,
a pályaudvar mellett a fűben,
eldobott neonzöld üvegszilánk,
nem veszem észre és elsétálok,
te sem vagy már fiatal, miért nem
hittem a jóban és vettelek észre,
mikor még testközelből néztük
a májusi esőt.

mikor éjfélt üt az óra,
leszakad a májusi eső,
lezuhan a repülőgép,
átutazóban azóta, hogy
áthatolhatatlan fallal,
szívemet körülvettem,
és mindenáron óvtam
a hiú ábrándot, hogy
a túloldalon ellenség,
idebent egyedül, mégis
éreztem, ahogy mindvégig
szembeszegül bennem mindaz,
amit gondolok,
és amit érzek.

320 sötét kamra,
árok partján menyegző,
felébredni égő szemmel,
domboldalon merengő,
itt vagyok hát, újra együtt,
félhomályban ingoványos
ösvény nyitja kapuit,
előtted az én szívem,
álmomban már jártam itt,
pánikroham, utoljára,
kinyílik egy rejtett ajtó,
megpróbálom, képtelenség
szabadulni a gondolattól.

naplemente, nyüzsgő város,
lent a téren minden más,
dacolva a félelemmel
állok a vörös ég alatt,
valami furcsa érzés,
talán belülről fakad,
látom, hogy félsz,
azt hiszed, csak álmodsz,
megfogom a kezed,
szemeidben a káosz,
hozd haza a valóságot.

hozzád bújok, finomhangol
bennem a lélek mozzanattá,
északi szél, hűvös szellő,
egyetlen mély pillanattá,
varázsolnak a hosszú órák,
szemed színét árnyalattá,
nézem, ahogy behálózzák,
érzelem szökik át rajtam,
átölellek, esik eső,
füledbe súgom halkan,
ki tudja mit hoz a holnap,
hagyd el a sok rosszat,
ragadd meg a pillanatot,
annyi éven át bolyongtam,
tegyél engem szabaddá,
és ne hagyd, hogy elrontsam.
/2018/