Ollé Tamás

– Ne agyalj annyit az életen, Nemo. A lehetőségek csak rád várnak, és csak annyi a dolgod, hogy meglásd őket. Ne csak nézz, láss is – mondta az egyik lakótársam, aki épp egy délutáni önismereti kurzusról jött haza.

Amióta elkezdte ezt az egészet teljesen megváltozott, és nem a szó pozitív értelmében. Kezdve azzal, hogy elkezdett megszólni olyan dolgokat, amiket azelőtt ő is csinált, de mindezt olyan lekezelően és kioktatóan, mintha ő annyival különb lett volna tőlem. Aztán teletűzdelte a lakást mindenféle motiváló idézettel, még a fürdőszobába is tett kettőt. Minden reggel posztolt magáról egy képet valamelyik közösségi oldalra, hogy tudassa, ez egy új nap, új lehetőségekkel.

Őszintén szólva sosem szerettem a túlzottan pozitív embereket. Mindig is gyanakodva figyeltem őket. A szememben valamiért sosem voltak őszinték, hiszen mindig, minden helyzetben ugyanazokat a közhelyes lózungokat pufogtatták, amiket általában szoktak. És itt most nem arról van szó, amikor az ember próbál optimista lenni és azt mondja magának, hogy gyerünk, meg tudod csinálni, sikerülni fog.  Nem, ezek az emberek mintha észre sem vennék magukat, minta figyelmen kívül hagynák a kialakult helyzetet és mindazt, ami körülöttük történik. Mintha teljesen elveszítenék a realitásérzéküket és nem lennének képesek tudomásul venni a körülöttük lévő világot, túlzásokba esnek, egy buborékban élnek, ahol minden annyira pozitív. A világ viszont nem ilyen, és amit ők képviselnek az a másik véglet, én pedig semmitől sem ódzkodtam jobban egész életemben, mint a végletekben gondolkodó emberektől.

A barátaim azt mondták, menjek le ebbe az nemrég nyílt művészklubba, ahol minden szerdán irodalmi estet tartottak és helyi költők olvastak fel, meg ilyen beszélgetéseket tartottak más írókkal, esetleg tiszteletből egy-egy általuk nagyra tartott íróról ömlengtek órákon keresztül.

– Nemo, én olvastam, amiket írsz és hallottam ezeket… te köröket versz rájuk, csak végre ki kéne lépned az árnyékból. Lépj ki az árnyékból, Nemo – mondta a másik lakótársam, Harvey, és ez a mondat megragadt bennem. Lépj ki az árnyékból.

Szóval ez járt a fejemben, miközben elindultam arra a helyre. Harvey és én jártunk már pár ilyen helyen, és általában mindig ugyanaz volt a végeredmény: sok volt a sznob művész és a magát nagyon kemény underground arcnak gondoló tag, akikkel nem volt könnyű egy légtérben tartózkodni. Aznap este útközben összetalálkoztam Harvey-val és ott volt vele egy Sarah nevű lány is, aki valamilyen digitális festészettel foglalkozott, meg még egy arc, aki egész este nem szólt egy szót se. Találtunk egy üres asztalt, már véget ért a felolvasás, megittunk pár sört, én szokás szerint a második után már máshogy láttam a világot.

Nem sokkal később aztán egy ötfős társaság keveredett oda hozzánk, igazából nem is emlékszem, hogyan történt, de volt ott egy 23 éves költő, aki egy idő után azzal kezdett dicsekedni, mennyire vágja a beat-nemzedéket és úgy hívták, hogy Sean. Aztán természetesen, mint az az ilyen helyeken lenni szokott, szóba került Bukowski is.

– És ti? Kiket olvastok? Ki a kedvenc költőd?

– Én prózában utazom – vetette oda Harvey. – Regényt írok, szóval nem tudok mit felmutatni.

Láttam a társaság arcán, hogy nem tudták hova tenni ezt a választ, és tudtam, hogy Harvey direkt volt ennyire hanyag. Nem igazán izgatta, mit gondolnak róla mások.

– Nemo?

– Én nem olvasok ilyen költőket – és amint kimondtam, éreztem, ahogy az asztalnál megfagy a levegő. – Nem olvasok más költőket, én máshonnan inspirálódok.

– Kortársak? – kérdezte az egyik lány, mire Harvey hangosan felnevetett.

– Nem. Engem zenészek inspirálnak, a dalszövegeik, szóval… –  éreztem a megdöbbenést és a csalódottságot, ami kisebb megvetéssel keveredett, és nem is tudtam, hogy fejezzem be, mert tudtam, bármit is mondok, ők már elkönyveltek engem egy kulturálatlan, fura és ijesztő alaknak. Az egész olyan volt, mint amikor az elit egyetemre járók megtudják, hogy te egy kevésbé elit és a köztudatban kevésbé menőnek számító helyre jársz és látványosan úgy reagálnak.

– Akkor mégis milyen író lesz belőled? – kérdezték.

– Olyan aki ír, ahelyett, hogy másokat olvasna – nagyot akartam mondani, és szerintem sikerült is, de igazság szerint nem teljesen értettem egyet a kijelentésemmel. Hiszen ahhoz, hogy valaki megtalálja a saját hangját, stílusát – legyen szó bármiről is – valóban fontos, hogy  inspirálódjon valahonnan.

És én nagyon sok helyről inspirálódtam, ó de még mennyi helyről. A lemezeim, az álmatlan éjszakák, a fura festmények a galériában, a képek, amiket a nagyapám készített ötven évvel ezelőtt, a kilátás a lakásunk erkélyéről, annak a lánynak a tekintete, és az egész város, az éjszaka, a macskaköves utcák, a padon felejtett söröspoharak és még folytathatnám. De az általuk magasztalt költőóriások és a szememben mindennemű mondanivalót mellőző modern költészet, amiért annyira oda voltak – egyszerűen nem az én világom volt. Az ilyen írásokban általában olyan visszatérő, vagy inkább ismétlődő elemek köszöntek vissza, mint a cigarettázás, a baszás, és a milyen szemét a világ, elment a taxi, meg a szemét exbarátnő, aki már nem érdekel, de azért mégis, aztán mindez megspékelve a túlerőltetett költői képekkel és olyan verssorokkal, amelyeknek közünk nincs egymáshoz. És miközben erről beszéltünk, láttam az arcukon, hogy nagyon élvezik a helyzetet, mondhatni nyeregben érzik magukat és mintha próbálnának nevetségessé tenni.

– Nem akartatok ti valaha is egyediek lenni? – kérdeztem őket.

Sean és neoavantgárd sleppje sértődött pillantást vetett rám.

– Mire gondolsz pontosan?

– Miről szoktatok ti írni valójában?

– Az érzéseinkről. Azokról a dolgokról, amik foglalkoztatnak bennünket – válaszolta komoly arccal egy másik srác.

Aztán elkezdték pedzegetni, hogy mennyivel őszintébb az, amit ők csinálnak, mint az, amit én és a barátaim, szóval hogy nem teljesen egyértelmű az, amit írunk, gyakran ködösítünk és burkoltan közöljük a mondanivalót.

Részben a sör hatása miatt, de gondolkodtam, hogy valami frappáns dologgal kéne visszavágnom. Eszembe jutott egy idézet Ibsentől, ami valamiért megmaradt bennem: „Aki megfosztja az átlagembert az élete nagy hazugságától, a boldogságát veszi el tőle.” Utólag nézve jó, hogy nem mondtam ki ezt hangosan, mert nem igazán illett volna a helyzethez, de a lényeg nem változott. Szörnyen fárasztó dolog olyan embereket hallgatni és olyanok társaságában lenni, akik nem képesek figyelembe venni más nézőpontokat, és csakis az általuk preferált dolgokat tartják jónak és megfelelőnek.

Szóval nem sokkal később intettem Harvey-nak, hogy ideje lenne lépni, mielőtt még nagyon eldurvulna ez a dolog, amit én egyáltalán nem akartam, hiszen alapvetően jó fejek voltak, és ez csupán afféle gyerekes rivalizálás volt két stílus követői között. De akkor este valahogy nem voltam biztos benne, hogy ők is ugyanígy gondolják a dolgot.

Aztán megint a téren kötöttünk ki. Ott volt az én társaságom. Ott ült mindenki, aki képtelen volt aludni, aki önmagát kereste, aki társaságra vágyott, aki úgy érezte, nem értik meg, aki a szerelmes volt, a szökőkút mellett, éjfél után. Akiket nem érdekelt a holnap, és akik egész nap ezt a pillanatot várták. És ilyenkor éreztem igazán, hogy élek.

/2018/