árnyék vetül a völgyre, próbál
belém kapaszkodni,
fenyő ágán holló mered,
míg én feléledek
árnyék próbál ragaszkodni.
füstöt fújok a ködre,
messzeségbe réved a hiány,
itt maradt örökre.
furcsán rezeg a léc felettem,
továbblépek, nem vesz észre,
miközben a másik oldalon rábukkan
az üldözött az üldözöttre.
rémálomból ébredtem,
és mégis itt vagy mellettem,
miközben én annyi mindent ígértem.
egy szakadék szélén ülök, és
azon gondolkodom, igazuk van-e?
és amikor már várnám, hogy
megszólaljon bennem egy hang,
csak a csend jön el, és te vagy,
aki átölel.
és látom a felhőket is, amik
valójában már nincsenek ott,
mert emlékekből áll össze a tér,
és bármerre is nézek,
minden fekete-fehér.
óramű pontossággal
csap be a villám
a szemeim közé,
és ekkor még nem tudom, hogy
nem a pupillám,
hanem a szemléletem
hasad ketté.
miközben mindent elveszítek,
és a dolgok, amiket mondtál,
hogy nem számít, mi volt ezelőtt,
a látótér furcsán vibrál,
mert amikor hozzám érsz
betolakodnak a színek,
felszakad a szerelem,
átszakad a szürkeség,
véget ér a bolyongás,
és elmúlik a sötétség.
/2018/
Ollé Tamás 
Hozzászólás