Ollé Tamás

emlékszel-e még a délutánra,
amikor virágot tűztem a ruhádra?
a napra, amikor már nem kellett félnünk,
amikor te meg én egymásra néztünk,
és sétáltunk tovább a parkon át,
belém karoltál, s csak reméltük,
hogy egy jobb világ vár majd ránk odaát.

odaát béke volt, te láttad a lelkem,
én a tavaszt kerestem a szemeidben,
mikor a nap már túl volt tündöklésén,
a város egy elfeledett részén,
ahol magányos, különc lelkek éltek,
ahol régi épületek meséltek –
ott volt a hely,
amit annyi éven át kerestünk.

itt tényleg minden más volt,
a hangod színe rajzolt,
a sötétséggel harcolt,
a gyertyaláng a fákon,
a látvány volt a vászon,
és te voltál az irány,
a szűk, köves utcákon.

át a sötétségen,
ennyit kértem tőled,
a segítség te voltál,
elüldözted őket,

utat engedve a feledésnek,
és véget vetve a hamis eszménynek,
hogy aztán a tó partjára érve,
az arcodat fürkészve ráeszméljek,
micsoda ereje is van a léleknek,
s benne a nevetésnek.

így ültünk ott,
egymás ölelésében,
a csillagos ég alatt,
és feledve mindazt,
ami odaát maradt;
már nem kellett félnünk,
mert hazaértem.

hazaértünk.

/2019/