Ollé Tamás

Hajnalban minden más. Égő szemekkel állni az erkélyen, nézni a messzeséget, miközben egy bögre kávét szorongatsz a kezedben, aztán reménykedve elindulni a városba, s közben úgy tenni, mintha dolgozni mennél. Mindezt huszonévesen, miközben több oldalról is iszonyatos nyomás nehezedik a válladra. S mindezek után megpróbálni nem arra gondolni, hogy hátat fordítottál a múltadnak azért, hogy mindezt megtehesd. Hogy szabad lehess.
Ez is egy ilyen hajnal volt. Mindössze öt órát aludtam, megint az álmaim gyötörtek, megint a múltam. 

Reggel már a buszon ülök. A fejemen fejhallgató, próbálom kizárni a külvilágot s felidézni mit álmodtam az éjjel, de már nem emlékszem rá. Csak azt tudom, hogy szokás szerint megviselt. Hiába vagyok társas lény és igénylem a társaságot. Reggel minden más. Nem vagyok még ébren.

Az egyik megállóban aztán felszáll Lawrence. Ő amerikai irodalmat hallgat és mellette németül tanul, meg német verseket ír, kisebb-nagyobb sikerrel. Felszisszenek amint meglátom, tudom, hogy mellém fog ülni és végül vigyorogva nyújtja a kezét felém. Hát persze, hogy szabad ez a hely. Az út mindössze 10 perc, Lawrence viszont egyfolytában beszél és kérdez. Nem veszi észre magát.
– Mi a baj Nemo? – néz rám. – Olyan más vagy ma reggel. Mi bajod?
– Én csak… próbálom összeszedni a gondolataim. Nehéz napom lesz ma.
– Miért, milyen napod lesz? – kérdezi. Ez hát a vég.
Az emberek úgy tudják, tanulni jöttem a városba. A hozzám közelállóknak azt mondtam, azért vagyok itt, hogy újságírást tanuljak és befejezzem a regényt, amit már hat éve írok. Én magam úgy gondolom, ez a hely alkalmas lehet arra, hogy végre megtaláljam önmagam. Legbelül viszont tudom, hogy felejteni akarok. Ezért vagyok itt.
Egyszer elmondtam valakinek ugyanezt, és rosszallóan megkérdezte, hogy miért hazudok és miért nem mondom meg az igazat.
– Szerinted az emberek tényleg képesek lennének megérteni a helyzetem? Mindig mindent csak félreértenek, és azt hinnék, őrült vagyok – tört ki belőlem.
– Miért most nem hiszik azt? – kérdezett vissza. – Kiülsz az erkélyre egy üveg sörrel és egy üres papírral, aztán próbálsz írni valamit, de a végén csak iszol és áhítatosan bámulod a naplementét, aztán a vizsgáidon épp csak átcsúszol. Hajnalban kelsz és alig alszol. Szerinted ez normális?
– Ha szerinted ez nem normális, akkor én nem akarok normális lenni – válaszoltam higgadtan, majd otthagytam az illetőt. Persze válaszolhattam volna frappánsabban is, de hát én már csak ilyen vagyok. Egyébként is, a szellemes visszavágás és én sosem jöttünk ki igazán jól. A lényeg, hogy semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy bárkinek is elmondjam mindazt, ami velem történt az évek alatt, arra meg végképp nem vágytam, hogy megértsék a helyzetem. 

Leszállok a buszról. Szerda van, ma nincsenek előadásaim, és ilyenkor többnyire az egyetem könyvtárában dolgozom. Vernice, az évfolyamtársam, aki az utóbbi időben igen csak félreérthetetlen jeleket küld felém, most az ajtóban áll és egy csomagot tart a kezében.
– Nemo, ne is gyere tovább. Ezt a csomagot el kéne vinned Harvey barátodnak.
– Miért, ő nem tud bejönni érte? – kérdezem, talán az indokoltnál jóval ingerültebben.
– De hisz tudod, hogy ki lett tiltva innen – néz rám fürkésző tekintettel.
– Jaj, tényleg, persze… hová kéne elvinnem?
Vernice kacéran rámnéz, majd annyit mond K46, és én tudom mire gondol.

A város szélén van egy K46 nevű hely. Egy klub, ami este hétig zárva tart, addig pedig a Radio46K-nak otthont. A rádió, amit Harvey és a barátai működtetnek. Harvey volt az első ember, akit megismertem a városban. Ő is író volt, bohém forma, aki a barátaival egy helyi underground rádiót működtetett és többek közt ezért is halogatta az írást az utóbbi időben. Kizárólag online és kizárólag igazi underground, nem az, amit a belvárosban csinálnak, mondta egyszer a technikusuk.
Észrevettem, hogy Harvey a bejárat mellett áll és nagy átéléssel szívja saját maga által töltött cigarettáját. A lehető legrosszabb cigaretta, amit el tudsz képzelni. Csak azért szívta, mert a dohányban, amit használt, állítólag volt valami más is.
– Ezer köszönet, Nemo – mondta Harvey miután átvette a csomagot, majd alaposan megvizsgálta annak csomagolását. Valamiért nem szerettem volna tudni, mi volt benne, pedig a könyvtárból volt. Elvileg.
– Na és neked nem kéne most bent lenned az egyetemen?
– Dehogy kéne – Harvey eldobta a cigarettát, rátaposott kétszer. – Egyébként is, ilyenkor a B23-as gyökerek tartanak ilyen gyakorlatokat, meg ilyen életmódi tanácsadást. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy megint végighallgassam, hogy nem lesz belőlem semmi, és, hogy amit tanulok, annak semmi értelme. Elég ehhez hasonló okosságot hallottam már. Azt meg végképp el akartam kerülni, hogy találkozzak velük. Hidd el nekem Nemo, ezek fasiszták. Nem értik a művészetet, ezért gyűlölik. És gyűlölnek bennünket is – mondta Harvey a fejét csóválva. – Egyébként nem ma lesz az a slam poetry est a könyvtár kertjében?
– De, és megígértem, hogy segítek előkészíteni a terepet, szóval…
– Aztán te is legyél ám ott.
– Inkább a halál.

A délután viszonylag gyorsan telik, este pedig már a terepet készítjük elő. Úgy tűnik az idő ma sem lesz a barátom.
– A színpad többé-kevésbé rendben van. A többiek megoldják az asztalokat és a székeket, te pedig… – lépett mellém Vernice, miközben én a nézőtér körüli fák és bokrok kivilágításával bajlódtam.
– Megoldom én is, nem lesz gond.
– Hát… rendben – mondta, aztán hirtelen témát váltott. – Olvastam ma egy idézetet, egy amerikai írótól. Valamilyen Doctorow. Úgy szólt: „Az írás a skizofrénia társadalmilag elfogadott formája.” És ez mennyire igaz, ugye?
– Hát igen, szerintem is van benne valami – vetettem oda szórakozottan, de nem igazán értettem mire is akart kilyukadni.

Azt terveztem, hogy lehetőleg még az est elején lelépek, de végül maradtam. A hátizsákomban volt egy üveg sör, kibontottam, leültem egy asztalhoz és belekortyoltam. Körbenéztem. Gyönyörű idő volt, már sötétedett, a könyvtár kertje pedig valami hihetetlen látványt nyújtott így, hogy a fák is ki voltak világítva. Elkezdődött az est, egymás után jöttek a félreérthető és félreérthetetlen, néhol frappáns, de inkább kínos és erőltetett darabok. Aztán egyszer csak fellépett valaki a színpadra és annyit mondott:
– A nevem Hailey, a darab címe pedig: Bárcsak itt lennél.
Felkaptam a fejem. Egy átlagosnak tűnő, barna hajú, szemüveges lány volt, egy fekete pulóverben. Valaki intett neki, hogy kezdheti, de ő nem kezdett bele. Látszólag ideges volt, a közönség soraiban halk morajlás és elfojtott nevetés hallatszott.
Aztán vett egy mély levegőt és belekezdett:

Az idő ellentéte vajon mi lehet?
Lehet-e szövetséges, lehet-e olyan,
Amilyen az idő nem?
Örök, és nem múló.
Mert nyomás alatt vagyok,
És senki sem érti, hogy
Mit értek valójában az alatt,
Amikor azt mondom:
Bárcsak itt lennél.

Csend volt. A közönség soraiban ekkor valaki elkezdett tapsolni, aztán mindenkinek leesett, hogy ez ennyi volt. A sok eltúlzott és elnyújtott darab mellett eltörpült a lány előadása, mégis, a legjobb volt, ami az este során elhangzott. Talán oda kellett volna mennem hozzá. Talán majd máskor, gondoltam magamban, miközben úton voltam hazafelé. Mintha mindig úton lennék, tűnődtem magam elé.

Este van, ilyenkor a város is együtt él az emberekkel. Hazaérek, az este látottak pedig ihletet adnak, kiülök az erkélyre és írni kezdek. És írok, egészen éjfélig. A fáradtságtól szinte úgy dőlök be az ágyba, a szemeim pedig valósággal leragadnak, én mégis boldogan alszom el és boldogan ébredek öt óra múlva. Felveszek egy pulóvert, főzök egy kávét és még félálomban kisétálok az erkélyre. Megpillantom az égboltot, és ilyenkor nyílnak csak ki a szemeim igazán.

Hajnalban tényleg minden más. Nem nézed az órád, a gondolataid tiszták, tisztábbak mint valaha, és a lelked virágzik, mert valami olyat élsz át, amit semmilyen másik napszak sem képes nyújtani. Csak te vagy, te és a gondolataid – együtt vagy önmagaddal. Ez az egyik legritkább állapot.
Hajnal van, és ilyenkor szeretem azt hinni, hogy amit látok, az a világ valódi arca. Szeretem azt hinni, hogy amit napközben látunk, a mindennapok, a társadalmi krach és a rohanó világ, ahol soha semmire sincs idő – csupán egy torz kép, egy fals imitáció, amit mi, emberek hoztunk létre saját magunknak.

/2018/